REVIEWS

Bad Alchemy, Rigobert Dittmann:

EASE, das sind Klaus Filip & Noid als ppooll-Duo, spielten den 'Never'-Set von No No No, No (mikroton cd 52) 2014 beim Teni Zvuka Festival of Silent Music im St. Petersburger GEZ-21, den 'Ever'-Part 2015 beim klingt.org Festival in Wien. Als nadelfeine Gespinste, hauchdünne Dröhnfilme, dunkle Tönung, die den Geduldsfaden und die Lauscher lang ziehen mit aufleuchtenden Sinuswellen, dem Schattenwurf feinster Tröpfchen und von nano zu mikro 'aufbrausenden' Schüben. Den einen ein Hungertuch, den andern eine Mikrofaserauffrischung der finessenempfänglichen Sensoren.

freiStil, Felix:

Ein anderes österreichisches bzw. Wiener Duo nennt sich Ease und besteht aus Klaus Filip & noid, die sich beide am Notebook bzw. am Computerprogramm ppooll schadlos halten, das Filip einst entwickelt hatte. Zwei Stücke sind auf no no no, no vertreten, eines wurde in Leningrad, ach so, St. Petersburg aufgenommen, eines in Wien, ersteres heißt never, zweiteres ever und markierte 2015 für den Rezensenten einen etwas überraschend hereingeschneiten Höhepunkt beim klingt.org-Fest. Filip & noid verhandeln hier einmal mehr die Erotik der Reduktion. Recht viel passiert da auf den ersten blick nicht – oder wie das heißt, das man nicht mit den Augen, sondern mit den Ohren wirft. Aber unter der stillen Oberfläche, an der ein paar Sinuswellen sanft dahinplätschern, spielt sich das Wesentliche von no no no, no ab. Das Brodeln der Essenz, der man die Anstrengung ihrer Erzeugung nicht anhört – erreicht mit einer Leichtigkeit, auf die der Bandname diskret hinweist. Easy und heavy listening in einem. Samt Verweigerung als Thema (no no no, no – never, ever), sohin einem klassischen Topos des Punkrock, wenn auch mit anderen Mitteln, der Ease als politische Akteure ausweist.

Improv.hu, Dusted Hoffman:

Moszkván keresztül érkeztek hozzánk Bécs jellegzetes hangjai egy jubileumi megjelenés formájában. A jellegzetes és a jubileumi szó máris széljegyzetet igényel: ha az osztrák főváros jellegzetes kísérleti zenészeiről vagy meghatározó hangjairól beszélünk, akkor Klaus Filip és Arnold Haberl, azaz Noid neve az elsők között juthat az eszünkbe. A bécsi Klingt művészkollektíva, a nickelsdorfi Konfrontationen fesztivált kísérő soundart események, valamint a kleylehofi Reheat fesztivál két fáradhatatlan ötletembere az elmúlt bő egy évtizedben megszámlálhatatlan kollaboratív munkában vett részt, de duójuk az egyetlen olyan formáció, ami pontosan tíz éve aktívan, megszakítások nélkül működik.

Tíz év ide vagy oda, bármennyire is hihetetlen, de Filip és Haberl egészen mostanáig várt bemutatkozó albumuk kiadásával. Az elmúlt évtizednyi közös munkát most ezzel a koronggal ünnepli a két zenész duója, ami az évek során nevet is kapott: Ease. A No No No, No érdekessége, hogy mindkét hangművész a Klaus Filip által fejlesztett, szerzői jog által védett, de ingyenesen elérhető szoftvert használja, ami korábban Lloopp néven vált ismertté, és amit többek között olyan meghatározó laptopzenészek használnak, mint Christof Kurzmann vagy éppen Christian Fennesz. A hangszerként funkcionáló szoftver időközben több módosításon ment keresztül, mostanra valamelyest a neve is megváltozott: manapság már Ppooll-két van a legtöbb helyen feltüntetve, mint ahogyan e lemez elülső borítóján is. Arnold Haberl eredeti hangszere a cselló, eddig megjelent munkáinak döntő többségén csellón játszik, de dolgozott már előre rögzített környezeti felvételekkel, illetve konceptualista hangművészként magával a tér és a környezet atmoszférájával is. A No No No, No az első olyan anyag, amin Haberl a Ppooll szoftvert használja, méghozzá a program megálmodójának társaságában.

A szoftver segítségével a két zenész kristálytiszta elektronikus hangokat és finoman módosított környezeti felvételeket sző egybe, aminek az eredménye egy körmönfontan szövevényes, mégis határtalanul letisztult, és izgalmasan titokzatos hangkulissza. Filip és Haberl zenéje olyan egyszerű elemekből generál hipnotikus légkört, mint az alig hallható szinuszhullámok, a staikus fehér zaj – amit nevezhetünk akár véletlen zajnak is -, illetve az apró digitális zörejek, csippanások, pattanások, kattanások, sercegések. Az Ease tagjai előszeretettel játszanak a hangerővel és a csenddel – így a legalapvetőbb ötletek felhasználásával állítanak elő egy éterien tiszta és törékeny, mesterien mértékletes és visszafogott többdimenziós teret, vagy éppen abszolút ürességet. Hagyományos értelemben vett zenei mozzanatok itt nemigen történnek, az album mégsem esemény-, és pláne nem izgalommentes. A hosszasan kitartott magas digitális sípolások vagy éppen mély búgások mellett mikroszkópikusan felnagyított környezeti felvételek jelennek meg, amiknek az eredete mindig beazonosíthatatlan marad, képzavarral élve, minden esetben csak a nagyközelit halljuk, a nagytotált soha.

A páros bemutatkozó munkája két jól sikerült élő fellépés anyagából lett összeállítva. A korong első felén helyet foglaló bő félórás Never című darabot Ilia Belorukov rögzítette a 2014-es szentpétervári Teni Zvuka fesztiválon, ami rendézvénynek már az alcíme is beszédes: néma zenék nemzetközi fesztiválja. A második tételt, a közel 25 perces Ever című részt pedig Vladi Tchapanov és Dieter Kovačič, azaz dieb13 vette fel a 2015-ös bécsi Klingt.org fesztiválon, vagyis Filip és Haberl hazai pályán, helyi hallgatóság előtt játszott. A két felvétel egységesen makulátlan hangminőségű, a koncert közönsége és a tér nem érzékelhető, amit a zenészek abszolút csendnek szántak, az otthon, a lemezen is az.

Az Ease zenéje bármennyire is csendes és már-már szándékosan nihilista, többet mond ezer szónál: hallhatóan a két zenész mérhetetlenül sokat tud a digitális hangok, és úgy általában a hangok fizikai természetéről, pszichoakusztikáról és az emberi térhallásról, valamint a mai digitális zenekészítés lehetőségeiről. Klaus Filip több mint húsz éve dolgozik szinuszhullám-szintetizátorokkal és interfészekkel, megszállottan kutatja a tiszta és a generált digitális hangokat. Vele szemben Arnold Haberlt sokkal inkább a hétköznapi mechanikus eszközök által létrehozott hangok érdeklik, legyenek azok egyszerű ventillátorok vagy éppen légkondicionáló berendezések zajai. Kettejük kiindulási pontja bár nagyon is eltérő, esztétikai érdeklődésük hamar közös nevezőre lelt. Ezt a lecsupaszított, csak a legelengedhetetlenebb információt közlő, minimalista esztétikát tükrözi a kiadvány fizikai formátumának vizuális megjelenése, ami éppen úgy jellemzi a zenészeket, mint az albumot megjelentető orosz lemezkiadót dizájnbeli koncepcióját.

Az album címében érzek némi irónikus tiltakozást a duólemez megjelentetése ellen, de a Kurt Liedward által vezetett orosz Mikroton kiadó unszolására Klaus Filip és Noid kötélnek állt, és itt van a No No No, No, aminek abszolút létjogosultsága van a legkurrensebb kísérleti elektronikus zenék dokumentumainak a sorában.

Vital Weekly, Frans de Waard:

Ease sounded also new and perhaps they are for me. It is a duo of Klaus Filip and Noid, who both get credit for playing 'ppooll', which is something Filip created in max/msp (check out the Cycling 74 website for this), and one could say this is Ease is a laptop duo. Two pieces here, one recorded in 2014 in St. Petersburg and one in 2015 in Vienna, together almost an hour worth of music. This is perhaps exactly the kind of thing that you would expect from two laptops, armed with software to process and alter sounds on the spot. Ranging from the very quiet, nearly inaudible sound, via mid to high piercing sounds and a menacing low bass from time to time. A typical concert by Ease seems to be moving all of these different points of reference, filtering sine waves, crackles, field recordings and such like, in slowly fading parts that works very well in a sort of ambient way (but not really ambient of course). It's fine music, nothing great or spectacular and maybe to stand out these days, that might not be enough.

THE SOUND PROJECTOR, ED PINSENT:

Ease is the duo of Klaus Filip and Noid, playing together in 2014 and 2015 in St Petersburg and Vienna on their No No No, No (MIKROTON CD 52) album. This is all digital and extremely minimal material and the two lengthy tracks here unfold at an incredibly slow pace, leaving traces about as discernible as the footfalls of two mosquitoes in a snowfall. Austrian genius Filip deserves huge credit for inventing and developing the lloopp software in 1998, which grew into its current collaborative incarnation ppooll; I have no idea what this sound-manipulation platform does exactly, although it’s based on MaxMSP and is presumably a boon to laptop users. But whatever visions we may have of Viennese laptoppers and Cologne glitchers doing their 1990s-styled hacks is in serious need of rebooting, especially when faced with music as abstract and open-ended as we hear on this green-covered slice of music, with its gently colliding sine tones and vague pitches which are so airless and light that it appears more like an Alexander Calder mobile than a Rodin sculpture. A very 21st-century update on a mobile, with no recognisable colours, and all the pieces made of a shape-shifting transparent gas, rather than plastic. I see that Klaus Filip has collaborated and improvised with some of the most respected names in improvised music, many of them drawn from the schools of ultra-quiet music, sometimes severe, sometimes almost militant in its insistence on near-silence and imperceptibility. Any list that begins with the name of Radu Malfatti strikes terror into my heart, that’s for sure. We have heard Filip in these pages once only I think, on the Remoto album he made for Potlatch in 2013 with Dafne Vicente-Sandoval, and Paul Khimasia Morgan noted it provided “a barely there-type listening experience…pulsing wisps of sound.” Pulsing wisps! I envy him, owning such an eventful album. When I’m faced with the unvarying slow sine tones of today’s album, I’d give a plate of dried prunes for pulsing wisps.

As to good old Noid, decked out with a name that makes him a candidate for a bit part in Blade Runner 2049, he’s actually Arnold Haberl from Vienna and plays the cello. He sawed his way into our lives with that baffling double-disc set Foreign Correspondents – released on this same label – where he was doing it with Japanese improvisers who also preferred to keep the volume down. Matija Schellander also played a huge part in this record which was as much a travel documentary as it was a music release. Noid is not playing the cello on No No No, No, but is likewise making digital manipulations with the ppooll software. The material he’s manipulating might be recordings of mechanical devices (fans and motors) or nature (wind and fountains), but you’d never know it as all the sound is so heavily treated. “Heavily” is completely the wrong word, though; the sounds may be disguised, but how to convey their lightness, apart from reaching for metaphors of mobiles and air-sculptures that don’t really exist? Both these guys are devotees at the shrine of software, kneeling in the same holy temple of tech. I say this to suggest something of the utter serenity and stillness of the music, much like prayer would bestow on any religious acolyte. I expect both of these stern Viennese types are well beyond religion and faith, though; nothing but strict materialism for them, starting with the dried turnip and ending with the grey slab of concrete.

“Musical atoms”, is the succinct description the label gives for the basic building blocks used on this record. “Abstract spaces and voids” are being created, indicating that the emptiness is every bit as important as the presence. From 19th April 2017.

squid's ear, dave madden:

Despite the resurgence of "hardware (i.e. modular synths and effects boards) is sexy," some still take advantage of the portability, value and endless possibilities of the laptop as instrument. With that abyss of freedom, your average bear can create a mess of noise without really trying (both happy and unhappy accidents). David Lynch wrote, "Mystery is good, chaos is bad, and there's a big difference between the two." I would add that it takes a lot of broken eggs and woodshedding to understand the characteristics of these two concepts. And that's where Ease comes in...

With the ten-year plus project of Ease, Klaus Filip and Noid (née Arnold Harbel), both on laptop using their self-invented, open source ppooll system of Max/MSP patches, fully integrate into a tapestry of like-minded aesthetics and coalescing opinions. This doesn't mean that Filip and Noid are musical twins, as each has a special focus: Noid prefers (subtle) sound mangling, Filip adheres to generated synthetics.

For 55 minutes, Filip and Noid engage in what some may see as mediation, while others experience tension over the long suspended blocks that barely morph before dying out. The duo begins with a high frequency (you guessed it) sine wave and nervous rhythmic clicks. A looping puff of air being gently pitch-shifted joins the fray as the previous material fades. Different versions of dense, throbbing clouds and barely audible hums slowly flutter across the stereo field before a "ding" resembling what you hear to indicate "please put your seats in the upright position' snaps the trance. There are points when the audio is so faint that, even while wearing headphones, the motion of a heater kicking on, or a computer fan whirl, or a rumbling stomach can overtake your ears (frankly, this external source material seems in place with what is happening on No No No, No). One particularly intimate four-minute hush ends with faint digital cicadas and a static wind-like gesture with no seam. Soon everything latches hands to form a cluster, and Filip sporadically drops in a few notes that almost resemble a melody.

One of the most striking things about No No No, No is the sleight of hand concerning background and foreground. Due to the mix, psychoacoustics, phasing and orchestration, the duo often shines a flashlight, so to speak, on certain timbral areas; however each subsequent listen can be a different experience when focusing on another simultaneous sound in the vertical slice. After doing this a few times you realize how complicated this seemingly simple palette is.

Notwithstanding over twenty years of experience, a blurb on Filip's biography reads "Steady dispute with the computer as a musical instrument." With such a virtuosic hold on what they do on No No No, No, I hope Noid and Filip never stop quarreling with their work.